[határon]

Alant a homokban tenyérnyi vérfolt.
Este kilenc. Mögöttünk szinte minden,
előttünk meg csak a semmi. Szerintem
már mindegy, hogy az igazság kié volt,
érjünk a végére. Hallucinálok –
latolgatnak engem is. Az esélyek
határozzák meg úgyis az egészet.
A ködben megfakulnak az irányok.
A perc közé szorult emberségemet
azért tartják a lobbanásnyi erdők,
hogy eséskor kinyithassam az ernyőt.
Rám szólsz, ellenkezem, mint egy rossz gyerek.
Ahogy testem feszítem a határnak,
karcsún tükröződik benne a látszat.

[az oltár mögött]

A tény, hogy megtörtént, folyton megaláz.
Háttal az oltárképnek suttogod a
téves mérhetetlenséget. Rozoga
napokon ki-bejár a szél meg a láz,
roppan minden délelőtt. Kávét iszom,
az oltár mögött súlytalan szokások,
kortyolok, és nem érdekel, hová fog
vezetni mindez. Heges a szívizom,
akár a délelőtti üres terek,
utak. A gyermekkorban kerestelek,
mert folyton meghatározol, deklarálsz,
hiába sző ráncokat még a szél is,
halványul vénséggé az óda. Mégis,
mikor nem érlek el, kerülget a frász.